Kik és miért szavaztak a szélsőjobboldali pártra? Szociális frusztráció, nacionalizmus, nyilas reneszánsz vagy elitellenesség voltak-e a legfontosabb motívumai a Jobbik szavazóinak? Vagy valami más? Ezekre a kérdésekre válaszol Karácsony Gergely és Róna Dániel politológusok tanulmánya a Politikatudományi Szemlében.

Az elemzés a Magyar Választáskutatási Programnak a tavaly júniusi európai választások előtt felvett közvélemény-kutatására épül, és még jóval a tavaszi országgyűlési választások előtt íródott. És bár azóta sok víz lefolyt a Dunán, a Jobbiké a harmadik legnagyobb frakció a magyar parlamentben, Karácsony pedig az LMP képviselője ugyanott, mégsem tekinthetjük elavultnak, érdektelennek vagy elfogultnak a cikket, mert azt a pillanatot ragadja meg tudományos szigorúsággal, amikor a „Jobbik tábora összeállt”, és azokat a közkézen forgó elméleteket teszi kritika tárgyává elfogulatlanul, amelyek a Jobbik-fenomént magyarázzák - írja a szintén liberális Zádori Zsolt a hvg-ben.

Erőssége Rónáék írásának, hogy egyszerre vizsgálja a keresleti és a kínálati oldalt. Vagyis miközben igyekszik azonosítani, hogy miért reagált elfogadóan a magyar társadalom egyik része a Jobbik „üzeneteire”, és azok milyen igényt elégítenek ki, aközben arra is ügyel, hogy azonosítsa a párt politikáját is, hogyan formálja a politikai napirendet, és képes-e elhitetni választókkal, hogy az ő megoldása az egyedül üdvözítő. Mondhatni, ez magától értetődő, de a szerzők állítása szerint ez a „komplex” megközelítés – kisebb meglepetésünkre – egyáltalán nem szokványos sem a hazai, sőt még a nemzetközi szakirodalomban sem.

Mint ismeretes, tavaly a Jobbik általános elképedésre majdnem félmillió szavazatot kapott és három képviselője is tagja lett az Európai Parlamentnek. A tanulmány több hipotézist is azonosít a szakirodalomban, a publicisztikában, a közbeszédben és a politikai életben forgalomban lévők közül, amelyek a szélsőjobbos párt EP-választási sikerét magyarázták. Mi most nem vesszük sorra mindegyiket, csak a legkedveltebbeket.

A panelvizsgálat cáfolja például azt a közkézen forgó magyarázatot, hogy a Jobbik-szavazók alacsonyabb végzettségűek lettek volna a magyar átlagválasztónál, a párt éppenséggel rendkívül erős támogatottsággal rendelkezett a diplomások és a jómódúak, de alulreprezentált az iskolázatlanok és a nincstelenek között. Nem volt igaz tehát, hogy a támogatók a perifériáról jöttek, társadalmi tőkével nem rendelkeztek és nem voltak tagjai civil szervezeteknek. Az sem állta meg a helyét, hogy a rendszerváltás vagy a mostani válság veszteseit kellett keresnünk köreikben. Az sem volt igaz tavaly, hogy szavazóira a konvencionális, konzervatív tekintélyelvűség lett volna jellemző.

Hol volt, hol nem volt?
A Jobbikról szóló (terméketlen) politikai vita sokáig kimerült annak taglalásában, hogy kinek köszönhető inkább a szélsőjobbos párt előretörése: a Fidesznek, amely jobbra tolta a közbeszédet, vagy az MSZP-nek, amely a rossz kormányzással megnyitotta a teret az ultrák előtt? Milyen szavazó volt korábban a jobbikos, fideszes vagy szocialista? A válasz már azért sem egyszerű, mert 2006 és 2009 között a pártok tábora jelentősen átalakult, az MSZP-é töredékére csökkent, a Fideszé pedig megnőtt. Módszertanilag is nehéz utólag azonosítani a korábbi pártszimpátiákat. Ezért különösen értékes Karácsonyék elemzése, amely kimutatja, hogy 2008-hoz viszonyítva „a jelek szerint a szélsőjobb hívei elsősorban a Fidesz táborából, illetve a bizonytalanok, korábban nem szavazók köréből verbuválódtak. A 2006-os viszonyítási pont miatt már jelentősebb hányadot képviselnek a volt szocialista szimpatizánsok, igaz, még itt is lényegesen kisebbet, mint az exfideszesek.”

Az életkor mellett (a jobbikos szavazó fiatalabb volt 2009-ben, mint az átlag) a legfontosabb demográfiai jellemzője volt a szélsőjobbos választónak, hogy inkább volt férfi és inkább élt kistelepülésen, mint a többi párté.
„A nacionalizmus és az anti-establishment beállítottság nagyon erős befolyással vannak a radikális pártpreferenciára, miközben az antiszemitizmus is szignifikáns. A legnagyobb hatás viszont a cigányellenesség fejti ki, még úgy is […], hogy a többi párt szavazói is előítéletesek a romákkal szemben. […] a szélsőjobboldali tábor legnagyobb kötőereje, felemelkedésnek legmélyebb oka a cigányellenesség” – szól a vizsgálat summázata.

Érdemes a 2009-es kérdőívekre adott válaszok közül kettőt felidézni. Azzal, hogy a cigányság növekedése veszélyezteti a társadalom biztonságát, a Jobbik választóinak a 62 százaléka, azzal, hogy a bűnözési hajlam a cigányok vérében van, a 37 százaléka értett teljesen egyet. Miközben a teljes népességénél ezek az arányok 38, illetve 26 százalék.

A kutatók napirendelemzése világosan kimutatja, hogyan használta ki és alakította a médiában megjelenő főtémákat a Jobbik. Egyrészt az olaszliszkai és a veszprémi gyilkosság (a Jobbik retorikájában „a cigánybűnözés”), másrészt a cigányellenes gyilkosságsorozat (Tatárszentgyörgy, Tiszalök) folyamatosan címlapon tartotta a „cigánykérdést”. Amire a Jobbik megoldási ajánlata a rasszista kirekesztés és a Magyar Gárda volt, amely szintén napirendre került.

Egyeseket meglephet, hogy egy olyan véres bűncselekmény-sorozat, amelynek áldozatai vitathatatlanul a cigányok voltak, hogyan ágyazhatott meg a széljobbnak. Csakhogy a magyar társadalom cigányellenessége jó ideje „elképesztő értékeket mutat”, így a „cigánygyilkosságok” sem hatottak kijózanítóan, nem az együttérzést váltották ki, hanem azt a hitet erősíthették, hogy „a cigányokkal mindig baj van”. A téma volt fontosabb, nem az „értelmezés”.

Karácsony és Róna úgy látja, hogy ebben a helyzetben a fősodorbeli média is tehetetlen volt, és folyamatos híradásaival akaratán kívül segítette felszínre hozni a potenciális Jobbik-szavazók lappangó cigányellenességét és választásuk elsődleges motívumává emelni azt.

Következzen egy apró, de jellemző példa a média „csapdahelyzetére”. Amikor egyre-másra ölték a cigányokat és mind valószínűbbnek látszott, hogy mindez egy rasszista gyilkosságsorozat lehet, a mérsékelt orgánumok komoly dilemma előtt álltak, hogyan nevezzék meg mindezt. Végül nem, mondjuk, a cigányellenes erőszak megnevezés terjedt el, hanem a szerencsétlen cigány- vagy romagyilkosságok. Nem kell szociolingvistának lenni ahhoz, hogy kihallható legyen a párhuzam a „cigánybűnözéssel”, vagyis hogy itt voltaképpen nem a cigányokat gyilkolták, hanem ők öltek. Az a cím, hogy Újabb cigánygyilkosság nagyon mást jelent annak, aki meg van győződve arról, hogy a cigányok egyetemlegesen kártékonyak, mint annak, aki semlegesen viszonyul hozzájuk. A cigányellenes közegben még az az egyébként mellékes körülmény is, hogy a magyar nyelv általában nem az áldozatot, hanem az elkövetőt kapcsolja a bűncselekményhez (például a gyermek-, a női vagy fiatalkorú bűnözésnél sem a sértett gyerek, nő vagy fiatal, hanem az elkövető), a Jobbik vezéreszméjét, a „cigánybűnözést” tartotta felszínen.

Karácsony Gergely és Róna Dániel elemzése fontos, olvasására érdemes írás, egyenesen kötelező olvasmány, de szó sincs arról, hogy – mint állítják – itt valamiféle rejtett „titkot” tártak volna fel.
S hogy a Jobbik 2009-es „együgyűségéből” mi következik ma? A válasz egyáltalán nem magától értetődő. Mint arra szerzőink már a tavaszi parlamenti választások előtt éleslátóan rámutattak: „a Jobbik tábora összeállt, ha pedig kialakult egyfajta közösség a választó és a pártja között, akkor a vokshoz már nem szükséges racionális indok, ezért a Jobbik választási sikere már nemcsak a romakérdésen múlik”. Mindebből adódik-e, hogy a párt tartós politikai sikere sem csak a cigánykérdéshez kötődne már? Most még nem tudni.

HunHír.Hu kommentár: